Székely-örmény örökség

A milkóviai püspökség levelei között, melyek 1096–1228 között íródtak, található egy oklevél, amely arról szól, hogy a székelyek már 1089-ben a jelenlegi Székelyföldön laktak. Az oklevél datálása vitatott. A székelyek honfoglalás utáni első – nem vitatott – említése II. István uralkodásának idejére esik, és az Olsava folyó melletti, 1116. évi csatával kapcsolatos. II. Géza idején, 1146-ban a Lajta folyó menti csatában szintén székelyekből és besenyőkből álltak a magyar sereg előhadai. Ezek a tudósítások valószínűleg csak a nyugati határszél őrizetét ellátó székelyekre vonatkoztak. A magyar királyság határai nem állapodtak meg a Kárpátoknál, már az 1200-as évek elejétől elkezdődött a havasokon túli területek egységbe szerveződése. Legkésőbb ekkor alakult meg – mintegy Székelyföld folytatásaként – a mai Bodza megye és Prahova megye részein: Săcuieni megye (más néven: Saac, Săcueni, Secuieni (azaz székely).      A középkor folyamán Moldvában megtelepedett örményeket 1551-ben Ştefan Rareş, illetve 1563-ban Ştefan Tomşa uralkodása idején már vallási és etnikai üldöztetések érik. 1671 december 9.-én az akkori uralkodó, Gheorghe Duca ellen felkelés robbant ki melyben jelentős örmény személyiségek is részt vettek. A felkelést 1672 februárjában a vajda török csapatok segítségével leveri.  1672 februárjának végén az örmények a Kárpátok erdeibe menekültek, és követséget menesztettek I. Apafi Mihályhoz, hogy letelepedésüket engedélyezze. Az engedély magadása után (melynek levéltári bizonylata mind a mai napig nem került elő; az engedély talán csak szóbeli volt), és ahogyan az utak járhatóvá váltak, 1672 március első napjaiban az örmény szekerek átgördültek a szorosokon. Ennek következtében 1672 első hónapjaiban körülbelül 10-15 ezer moldovai örmény érkezett Erdélybe. Három fő útirány volt: északi, amely a Borgói hágón keresztül, Beszterce és Naszód vidékére vezette az örményeket. Ezen csoporthoz tartozott: Dániel Tódor, a moldvai örmények főbírója, Minász Eudoxiensis Zilifdar-oglu, a Szucsávai püspök, valamint a klérus és a világi előljárók legkiemelkedőbb személyiségei középső, mely a Békás-szoroson keresztül vezetett Gyergyószentmiklósra és Ditróba az alsó útvonal a Gyímesi-szorost használta átkelőként, az itt érkező örmények Csíkszépvízen telepedtek le.   Gyergyószentmiklóson már a Moldvából való áttelepedés előtt is éltek örmények. Az első örmény család feltételezhetően 1637-ben telepedett meg Gyergyószentmiklóson.  Az 1700-as években még folytatódott az örmények betelepedése nem csak Moldvából, hanem Lengyelországból is. A gyergyói örménység életében a kereskedelem játszotta a legnagyobb szerepet. Egy 1837-ből származó írás szerint: "nem cziffra, nem is csinos, de pénzes városka... piacán több, eléggé ellátott és nem drága boltok vannak. Gyergyószentmiklós örmény szellemű kereskedőváros." A gyergyói medence szinte minden falvában éltek örmény kereskedők és földbirtokosok, akik  adományaikkal széptették a templomokat és fellendítették a települések életét. A betelepedés mellett a más központokba való áttelepedés is jellemzője a létszámváltozásoknak az örmény közösség körében. Jelentősebb kitelepedési központot képeztek a környező és a a Magyar Alföld települései. A gyergyószentmiklósi közösség az egyetlen olyan örmény compania, amely létszámát tekintve nem változott. 1913-ben 600 örmény származású lakost tartottak számon, ma kb. 625-ön vannak. Erdélyben egyedül itt létező mindig 16 tagból álló örmény Egyháztanács a Mercantile Forum mintájára irányítja a közösség éltetét, az ettől áthagyományozott feladatkörökkel.